Fasizmus vagy demokrácia, ezzel a kérdéssel nyit Romsics Ignác a Horthy-rendszer jellegéről szóló írásában. Jelen esetben Orbán Viktor kijelentése miatt fordult a figyelmem a Horthy-korszak felé, így jutottam el a neves történész fejtegetéseihez, amelyek a Rubiconon jelentek meg. A meglehetősen direkt nyitó kérdésre gyakorlatilag már a bevezetőben választ kapunk: „(A rendszer – pk) igazi sajátossága ugyanis éppen átmenetiségében, elegyességében áll, amit a nemzetközi szakirodalom az autoriter jelzővel illet.”
Romsics vázolja a politikai helyzetet a Tanácsköztársaság bukása után. A vészterhes 1910-es évek után három jelentős politikai erő küzdött a hatalomért Magyarországon: a demokraták, a jobboldali radikálisok és a konzervatívok. A demokratizálódás programját legerősebben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (Garami Ernő) képviselte. Érdekes, hogy az 1948-ban a Magyar Kommunista Pártban feloldódó MSZDP ekkor még kapitalista és progresszív nézeteket vallott. Ezen kívül a kis- és középpolgárság, az értelmiségi csoportok a keresztényszocialistákat, vagy a liberális-demokrata pártokat támogatták. Romsics a demokraták között még felsorolja az agrárdemokratákat is, akik Nagyatádi Szabó István köré csoportosultak.
Horthy és Hitler
A jobboldali radikális csoportok megerősödtek a forradalmak alatt, akik a parlamentarizmus felszámolására, etatizmusra vagy akár a diktatúra bevezetésére törekedtek. Antiliberális elképzeléseik között szerepelt a munkásszervezetek felszámolása, a sajtó kontrollja és a zsidóság elleni fellépés. Pártjuk nem volt, az ideológiához köthető egyesületnek a MOVE és az ÉME számított (napjainkban őket talán a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Betyársereg reprezentálja). A jobboldali radikális csoportok kezdetben Horthyt támogatták, majd Gömbös Gyula mögött sorakoztak fel.
Budapest, 1944. május. Sárga csillagot viselő zsidó deportáltak vonulnak csomagjaikkal a Belvárosban
Romsics az imént felsorolt két pólus között helyezte el a hagyományos uralkodó elit, a nagybirtok és a nagytőke reprezentánsait, akik a háború előtti - Romsics megfogalmazása szerint - „alapjaiban polgári liberális” állapotokhoz szerették volna visszatérni; igazi nagy, konzervatív pártjuk nem volt. A szerző „győztesnek” az adaptációra képes konzervatívokat (sic!) hozta ki, akik Bethlen István „nemesi liberális” (újabb sic!) eszméit találták vonzónak. Feltételezem az adaptáció azt is jelentheti, hogy Bethlen pártolta a 19. század politikai vívmányait, és bár nemesi liberalizmust említ a szerző, magát a feudalizmust már nem pártolta a 10 évig az országot irányító miniszterelnök. Igaz, a szabadságjogok kiterjesztésében sem gondolkodott.
Bethlen István
Romsics a választójogról is értekezik: a 19. század népképviseleti vívmánya volt, hogy a lakosság 6%-a szavazhatott; a műveltségi és vagyoni cenzus miatt szavazhattak ilyen kevesen. A magyar arisztokrácia és birtokos nemesség feudális jogai fel lettek számolva, de vezető szerepük megmaradt. Ezt a rendszert védte Bethlen és érezte fenyegetve a kommunista, a jobboldali radikális fasiszta és demokrata irányból is. A kommunistákkal antikapitalista elveik miatt állt szemben, a jobb radikális irányzatok esetén a parlamenti rendszer felszámolását tekintette problémának, Bethlen szerint pedig a demokraták a „tömeget tervezték úrrá tenni a nemzet felett”. Bethlen István egyfajta irányított demokráciában gondolkodott, amelynek alapja a nemesség és az arisztokrácia. Az irányított demokrácia fogalma még találó lehet napjaink politikai helyzetében is, Mészáros Lőrincet elképzelni azonban, mint a nemesség megtestesítőjét meglehetősen megmosolyogtató próbálkozás. Azonban kétségtelen, hogy a felcsúti polgármestertől függetlenül is létezik egy fideszes hátország, akik jelentős tőkével rendelkeznek, melyet az elmúlt hét év során sikerült felhalmozniuk. Az említetteken kívül érdemesnek tartom kiemelni a következő mondatot, amely mondat akár jelenünkben is elhangozhatott volna:
Elismerte (Bethlen – pk) ugyan, hogy az élenjáró nyugat-európai országok adekvát kormányzati formája a parlamentáris demokrácia, ám ehhez mindig hozzátette, hogy az elmaradottabb európai régiókban (így Magyarországon is) egyelőre még hiányoznak azok a feltételek, amelyek egy szélesebb társadalmi alapozottságú politikai demokrácia működőképességét szavatolhatnák.
Az 1920-as nemzetgyűlési választásokon már az összlakosság 40%-a szavazhatott, ami Bethlen szerint már „tömeguralomnak” számított, ezért 1922-ben rendeleti úton új választójogot léptetett életbe. Az összlakosság 29%-a szavazhatott ezentúl (ez 26%-ra csökkent 1926-ra), ráadásul a választók mintegy 80%-ának nyíltan (!) kellett szavaznia. Ahogy a következőkben olvashatjuk, a választójog megváltoztatása után a pártstruktúra átalakításába fogott Bethlen. Sikerült az Országos Kisgazdapártot és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját egybeolvasztani, amely két párt az 1920-as választásokon a mandátumok 64%-át szerezték
Aktuálpolitikai kitekintésként megemlítem, hogy bár Orbán nevéhez is köthető a pártstruktúra átalakítása, de az „általa bedarált” FKGP és MDF nem voltak olyan komoly szereplők – az MDF népszerűsége 1994 után 10% közelébe zuhant; az FKGP maximuma pedig 12% volt - , mint a KNEP vagy az OKGFP. A 2013-as választási törvény sem volt annyira radikális, mint a Bethlen-féle, viszont ugyanúgy, ahogy Bethlen számára az 1922-es változtatás, Orbán számára a 2013-as változtatás a hatalmának biztosítását jelentette. Az új, 2013-as választási törvény a Fidesznek kedvezett, egyrészt mert „a baloldali választókerületek átlagosan valamivel nagyobb lélekszámúak (körülbelül 80 ezer fősek), mint a kormánypártiak (kb. 75 ezer fősek), így a baloldali választók szavazati súlya valamivel kisebb” - írja Róna Dániel blog posztjában -, másrészt mert bevezette a győzteskompenzációt (sic!), elhárítva ezzel a konzultáció és a kompromisszum kényszerét. Bethlen Istvánnak sikerült létrehoznia egy centrális erőteret és ezzel együtt az Egységes Pártot (avagy a Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Pártot). Az Egységes Párt a mandátumok 57, 70 majd 64%-át szerezte meg 1922 és 1931 közötti választásokon, a 70%-os mandátumarányt később elérte a Nemzeti Egység Pártja és a Magyar Élet Pártja is. A szociáldemokraták 6-10% között tudtak mandátumot szerezni a parlamentben, míg a liberális demokraták 3-7% között tudtak teljesíteni.
Bethlen hatalmát korlátozta a parlament – bár meglehetős kisebbségben volt az ellenzék akkor is - és saját pártja is, amelyben több frakció létezett. A közepet adó konzervatívok mellett létezett a bal oldalhoz közelítő liberális blokk – Romsics 10-20 fő közé tette a számukat – és mintegy 6 fő, akik a radikális jobb oldal hívei voltak. Az 1930-as években a jobboldali radikálisok előnybe kerültek a liberálisok kárára, balra tolva ezzel a centrumot is. (Az említetteken kívül létezett egy parasztdemokrata blokk is Nagyatádi vezetésével az Egységes Párton belül)
Úgy gondolom, hogy a következő idézet is megfelelő a jelen leírására, amelyet Romsicstól emeltem át:
A parlamentáris demokráciák törvényhozó testületeire jellemző érdekérvényesítő tevékenység a magyar parlamentáris gyakorlatban ily módon jórészt már a kormánypárt értekezletein lezajlott. Ezeket a döntéseket a jobb- és baloldali parlamenti ellenzék bírálhatta, megváltoztatásukra azonban csak igen ritkán adódott lehetősége.
Az 1920. évi I. törvénycikk az ország államformáját királyságnak jelölte meg, így pedig hamar sikerült szakítani a köztársasági berendezkedéssel. Az államforma akkoriban és napjainkban is tartogat érdekességeket. IV. Károly személyében lehetett volna az országnak királya is, azonban detronizáció következtében ez a “poszt” betöltetlen maradt, az állapot leírható egy király nélküli királyságként, egy potenciális - vagy éppen impotens - királlyal. Ugorva 70 évet, a rendszerváltás után az ország államformája újra köztársaság lett, azonban a magyar címerbe bekerült a korona a kettős kereszttel (alternatíva a Kossuth-címer lett volna). A korona megjelenése a címerben hagyhat bennünk némi ambivalenciát, elvégre ellentétes a hatása az alkotmányban megjelent köztársasági államformával szemben; a királyságnak nincs királya, a köztársaságnak azonban van koronája. A 2011-ben elfogadott Alaptörvény megjelöli az ország államformájaként a köztársaságot, azonban az országra, mint Magyarországra hivatkozik, nem mint Magyar Köztársaságra, szemben az 1989-es alkotmánnyal. A Horthy-korszakban is jelen volt a jogfolytonosságra, az ősi magyar alkotmányra és a hagyományokra történő hivatkozás. Ezek az összetevők – kiegészülve olyan elemekkel, mint a szentkorona-tan, a Szent István-i állameszme és a kultúrfölény-elmélet –, egyszerre szolgáltak a rendszer legitim voltának és a területi revíziós törekvések jogosságának alátámasztására, olvashatjuk ezt már A magyar állam történetében.
IV. Károly
Romsics Ignác a szabadságjogokkal is foglalkozik. Kiemeli, hogy már a Teleki-kormány is felvette a harcot a szélsőjobbal, amelyet folytattak a Bethlen-kormányok is, jelzi ezt, hogy 1923-ban a Gömbös-csoport kiszorult a kormánypártból. Attól függetlenül, hogy a radikális jobboldallal szemben felléptek az aktuális kormányok, 1920-ban a nemzetgyűlés elfogadta a numerus clausus-t. Azt hiszem erre mondaná napjaink politikai elemzője, hogy a kormánypárt megpróbálja becsatornázni a radikális szavazókat. Érdekesség, hogy a szélsőségesek ellen egységesen fellépő Bethlen idején börtönbe került Rákosi és Szálasi is az 1921. évi III. törvénycikk alapján (Az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről).
A szabadságjogokkal foglalkozó a bekezdésben olvashatjuk, hogy továbbra sem volt titkos szavazás az ország nagy részében, ez csupán a főváros és a törvényhatósági jogú városoknak volt a privilégiuma. Szintén itt került tárgyalásra - természetesen - a sajtó szabadsága. Romsics azt írja, hogy cenzúra nem létezett, ugyanakkor felállítottak egy sajtótájékoztató-bizottságot, amely nem közölhetőnek tekintethetett olyan cikkeket, amelyek a kormányzó vagy a nemzetgyűlés tekintélyét rontaná. Példákat is olvashatunk, hogy miről nem volt szabad írni: a fehérterrorról és a Horthy felelősségéről, a hadsereg létszámáról, a revíziós külpolitikáról. A szerző a 20-30-as évek sajtóját színesnek írja le, egyedül a polgári radikális újság, a Világ került betiltásra, mivel erőteljesen foglalkozott Bethlenhez is köthető frankhamisítási botránnyal, illetve a Népszava elleni szankciókról is olvashatunk. Az 1956 óta megjelenő Népszabadság nem élte túl a harmadik Orbán kormányt, erről Rényi Pál Dánieltől olvashatunk 444.hu a tl;dr szekciójában. A cikket olvasva egyértelműnek tűnhet, hogy a kormányzati kommunikációval ellentétben az újság bezárásához politikai érdek fűződik. Szintén Rényi írt a magyar sajtó változásairól, a cikk a sajtótermékeket politikai nehézfegyvernek nevezi.
Emlék a Népszabadság bezárása miatti tüntetések egyikéről
Romsics összegzése a Horthy-rendszerről a következő: “Mindezek alapján az 1919 és 1944 közötti időszak magyar kormányzati rendszerét korlátozott – vagyis autoritatív elemeket is tartalmazó – parlamentarizmusnak tartjuk. A parlamentáris demokráciákkal mindenekelőtt a dualista időszakból átvett polgári liberális intézményrendszer – többpártrendszer, parlament, parlamentnek felelős kormány, a bíráskodás szuverenitása, pluralista szellemi élet – rokonította. Az autoritatív, diktatórikus állammal pedig ezen intézményi struktúra antidemokratikus működtetése, azaz a rendszerbe épített biztonsági fékek – korlátozott és 1938-ig túlnyomóan nyílt szavazás, a központi végrehajtó hatalom túlzott befolyása, a sajtószabadság korlátozása, vallási, majd faji diszkrimináció –, amelyek a demokratikus típusú parlamenti váltógazdálkodásnak még a lehetőségét is kizárták.”
Véleményem szerint komoly hasonlóság fedezhető fel az orbáni NER és a Horthy-Bethlen által fémjelzett rendszerek között, mindkettő megdönthetetlen tűnt illetve tűnik, Bethlen Istvánt is csak a Nagy gazdasági világválság kényszerítette lemondásra, amely lemondás után továbbra is célja volt Horthynak és a kormányoknak a szélsőjobbal szembeni küzdelem, azonban megindulhattak az egyre fokozódó erővel jelentkező szélsőjobboldali diktatórikus törekvések is, a német megszállás pedig egyértelműen a szélsőjobboldallal szembeni küzdelem bukását eredményezte. Napjainkban is nagyon stabil és központosított a kormány, amely hasonló törvények, pártstruktúra és keresztény-nemzeti retorika mentén halad, mint azt a Horthy-korszakban láthattuk, a Fidesz-leváltásban valószínűleg ugyanúgy egy komoly külső eseménynek kell szerepet játszania, mint anno Bethlen István esetén. Jelen esetben azonban a NER összeomlása utáni szélsőjobb előretörését nagy mértékben féken tarthatja az európai integrációnk.
