2017. október 5-én volt a Szárnyas fejvadász 2049 magyarországi bemutatója, a folytatás megtekintése előtt azonban újranéztem az első részt, emiatt ástam bele magam a film világába és a hozzá kapcsolódó elméletekbe. Bár eddig inkább politikai témákról írtam, a következőkben előfordulhatnak hasonló témájú bejegyzések is. Ridley Scott 1982-es filmje a film noirt és a sci-fit elegyíti egy olyan történetben, amely tulajdonképpen azt az ezer éves kérdést teszi fel, hogy mit jelent embernek lenni. Ez a cikk ihlette meg Judith Baradot is, aki gondolatait a „Szárnyas fejvadász és Sartre – Az emberiség határaiban” írta le. Írásom nagyrészt Judith Barad gondolataiból táplálkozik, kiegészítve egyéb koncepciókkal. A bejegyzés megértése a filmek megtekintése nélkül nehéz feladat lehet, illetve a komoly spoilerekre is szeretném felhívni a figyelmet.
A 2019-ben Los Angeles-ben játszódó történet szerint az emberek az általuk teremtett-készített replikánsokat egy sokoldalú eszköznek látják csupán, melyeket a Tyrell Corporation gyártósorain állítanak elő genetikusok tervei alapján; a cél kvázi rabszolgaként való felhasználásuk az univerzumban történő kolonizáció elősegítése ügyében. A replikánsok teljesen hasonlóak az emberekhez, de élettartamuk csupán négy év, legalábbis a legújabb NEXUS-6 modelleknek mindenképpen. A filmben elhangzott dialógusok szerint érzelmi intelligenciájuk fejletlen, érzelmi fejlődésre nem képesek, ez a tény szolgálja az alapot felismerésükhöz. A szerző szerint a film a következő kérdéseket teszi fel: Ha egy testbe mesterséges intelligenciát ültetünk, akkor ez a „teremtmény” emberré válik? Miben különbözik egy android az embertől?
Alan Turing szerint nincs különbség android és ember között, elvégre az emberi elme is egyfajta számítógépként működik: érzékel (input), feldolgoz (process), majd választ ad (output). Turing szerint, ha nem tudjuk megkülönböztetni, hogy egy kérdésre adott választ ember vagy gép adja, akkor elérjük, hogy a gépeknek „emberi agyuk” legyen. Érdekes, hogy a szerző - 2007-ben - már előre látta a folytatás, a Szárnyas fejvadász 2049 lehetséges történetét, hiszen azt írja, hogy ha egy gépnek organikus teste van és emberi elméje, akkor az emberrel azonos élőlénnyé válik. Innen pedig csak egy lépés a tudatra ébredés és a jogok követelése.
Barad arról ír, hogy Jean-Paul Sartre nem ért egyet Turinggal. A francia filozófus szerint komoly különbség van gép és ember között. Sartre az Exisztencializmus című művében (34.-35. old) azt írja, hogy az ember esetén „az exisztencia megelőzi a teremtést vagy másként, hogy a kiindulópont a szubjektivitás”. Egy tárgy vagy a filmnél maradva egy replikáns előállítása során a sorrend megfordul, az előállítás megelőzi az egzisztenciát, létük determinált - tudjuk mire valók, bizonyos okból készülnek. Az ember esetén Isten lehet egy ilyen teremtő, ez megjelenik Descartes-nál és Leibnitz-nél is. Erről így ír Sartre: „Így az egyéni ember egy bizonyos fogalmat valósít meg, amely benne van az Isten értelmében”. Ezen gondolat alapján sem az android, sem az ember nem szabad lény. Ezzel megy szembe Sartre ateista egzisztencializmusa, amely szerint az ember nem determinált. „Az exisztencialista szemlélet szerinti ember kezdetben semmi: ez az oka, hogy nem definiálható. Csak később válik azzá és olyan lesz, amilyenné önmagát alakítja”. Sartre ezt tartja az egzisztencializmus első alapelvének, amit szubjektivitásnak is nevez.
A Szárnyas fejvadász replikánsait úgy tervezték, hogy emberszerűen cselekedjenek és gondolkodjanak, de nem választhatják meg saját esszenciájukat, lényegüket. Sartre szerint az ember önmaga határozza meg természetét szabad döntései és tettei által. Ezért a kialakított természetéért saját maga felelős, amint elfogadjuk ezt a szabadságot, elfogadjuk az ehhez társuló szabadságot is. Sartre elmélete alapján, egy replikáns a természetéért nem önmagát, hanem alkotóját hibáztathatja. Judith Barad szerint az ember (az alkotó) hibáztatása az oka, hogy a replikánsok (a NEXUS-6 modellek) lázadásba kezdtek.
Barad a filmben alkalmazott Voigt-Kampf tesztről is ír. A zseniális bevezető jelenet után Leon Kowalski kihallgatásához érkezünk. Ekkor még nem tudjuk, hogy Leon egy replikáns, hiszen reakciói meglehetősen emberiek, izgatott és fél. A V-K teszt segít meghatározni, hogy a teszt alanya ember vagy replikáns a szivárványhártya mozgása, a szív verése által. A vizsgálat nem foglalkozik a félelemmel és a haraggal – írja Barad, majd így folytatja. A félelem és harag olyan alap reakciók, amivel egy négy éves replikáns is rendelkezhet. Elég, ha egy kisgyermekre gondolunk. Az empátia – a másik helyébe, érzelmi állapotába való képzelés – azonban később alakul ki. Egy replikáns négy éve kevés, hogy ez a képesség kifejlődjön, ezért is próbálják az empatikus reakciók alapján azonosítani a replikánsokat. Andrew Norris a Film-Philosphy-nak írt cikkében is megtalálhatóak a V-K teszt dilemmái. Szerző – és általa én is – érdekesnek tartja, hogy a filmben látott tesztek során – bár az empátia a fő vezérfonal – egyszer sem más emberek irányába mutatott empátiával foglalkoznak a feltett kérdések. A szexualitás megjelenik, de nem az empátiát emelve ki, ez csupán a szexuális vágy indikátoraként jelenik meg.
Let me tell you about my mother!
Barad szerint azonban „Sartre V-K tesztje” a kétségbeesést, a szenvedést és az elhagyatottságot helyezné középpontba, semmint az empátiát. Sartre szerint elhagyottak vagyunk, amikor rájövünk, hogy döntéseiknek nincsenek határai, Isten elhagyása a szabályai alól is felszabadít minket - ebben a témában érdemes még megnézni Ingmar Bergman magány trilógiáját -, így megteremthetjük saját szabályainkat és értékeinket. Vajon a világban most egy ellenfelvilágosodás megy végbe? - teszem fel a kérdést én, zárójelben. Az persze hosszas elemzést érdemelne, hogy a felvilágosodás mit okozott a világ, elsősorban talán az európai és az észak-amerikai kollektív tudatban, ezért jelenleg térjünk vissza a Szárnyas fejvadászhoz. Judith Barad rávilágít a Voigt-Kampf teszt egy hibájára. Feltételezi, hogy minden ember képes érzelmi fejlődésre és empátiára, de adott esetben egy felnőtt rendelkezhet egy gyermek érzelmi szintjével vagy mutathat szociopata jegyeket. Ebből a szempontból a V-K csupán az érettséget képes vizsgálni, de nem azt, hogy a teszt alanya ember-e. Ahogy később ez majd kiderül, a film főszereplő replikánsa, Roy Batty példája is zárójelbe teszi a V-K tesztet, hiszen képessé vált érzelmi fejlődésre. Érdekesség, hogy a Ridley Scott produceri felügyelete alatt elkészült Szárnyas fejvadász 2049-ben a karakterek esetén egyértelmű, hogy ki replikáns és ki ember. Sapper Morton és K a film kezdő jeleneteiben tudják, hogy mindketten replikánsok, de K-ról később is mindenki tudni véli ezt. Ez a fajta „lebegtetés” kikerült a folytatásból, ahogy a noir hangulat is.
How Can It Not Know What It Is?
A V-K tesztet nem csak Leonon, de Rachaelen is elvégzik, méghozzá Deckard, a szárnyas fejvadász. Rachael az egyik legújabb modell és a rendőrkapitány intelmeiből kiderül, hogy a négy éves életmaximumot azért találták ki a tervezők, mert észrevették, hogy NEXUS-6 replikánsai saját érzelmi reakciókat kezdtek „gyártani”. Az életkor maximálása által azonban nem válhatnak emberrel egyenlővé. Judith Barad megjegyzi, hogy Rachael egy tipikus femme fatale, míg Deckard pedig tipikus noir nyomozó. Rachaelről kiderül, hogy replikáns, bár sokkal több kérdés után vált ez világossá Deckard számára, mint az előtte végzett tesztek során. A csavar a történetben, hogy Rachael nem tud erről, nem ismeri saját elemi létét. Deckard kettesben maradva a mindenható replikáns teremtővel, Tyrellel a következő kérdést teszi fel: „How can it not know what it is?” Az angol it névmást használta, amint kiderült számára, hogy Rachael egy replikáns. Tyrell magyarázata, hogy emlékeket implementálnak a replikánsokba, ezáltal válnak kontrollálhatóvá. Nem csak úgy „beleteremtődnek” a semmibe, hanem múlttal rendelkeznek már „születésük” pillanatától. Rachael emlékei, mint a filmből kiderül Tyrell unokahúgától származnak. A már említett Andrew Norris írás John Locke-ra hivatkozva ezzel a témával (is) foglalkozik. Nem elég az, hogy ugyanaz a gondolatunk/emlékünk legyen, ugyanaz a tudatállapot (consciousness) is kell, hogy ugyanarról az emberről beszéljünk. Tyrell unokahúgának és Rachaelnek lehetnek ugyanazok az emlékeik, de más tudatosság párosul hozzájuk. Norris szerint - Heideggerre hivatkozva – a replikánsok nem autentikus (uneigentlich) személyek.
A Szárnyas fejvadász 2049-ben már más problémákkal szembesül az omnipotens alkotó, akit a filmben Jared Leto személyesít meg. Niander Wallace stabil replikánsokat képes alkotni - akik a Földön is élhetnek immár -, de nem tudja elérni, hogy a replikánsok reprodukcióra legyenek képesek. Az általa lenézett Tyrell munkásságában kénytelen keresni a megoldást. Hasonló probléma jelenik meg Alfonso Cuaron által rendezett disztópiában, Az ember gyermekében is. Azonban az említett filmben az ember nem képes további utódnemzésre és őrülten kutatja fennmaradásának zálogát.
A filmben elhangzik Descartes híres mondta, a cogito ergo sum is, mégpedig Pris – aki szintén egy replikáns; nyilván az, ez a poén – szájából. Ezzel próbálja meggyőzni Sebastiant, a Tyrell Vállalat tervezőjét arról, hogy replikáns és ember között nincs különbség. Sartre nyomán megjegyzi Judith Barad, hogy éntudat nem létezhet mások nélkül. Ahhoz, hogy saját magam megismerjem, kapcsolatba kell lépnem másokkal – állítja Sartre. Ironikus, hogy a filmben szereplő emberek, Deckard (?), Sebastian, Chew, Tyrell mind egyedül élnek, alig lépnek kapcsolatba másokkal, míg a replikánsok folyamatosan keresik egymás társaságát, mi több, Pris és Roy szerelmes párként vannak ábrázolva. Ember és replikáns vagy gép között kapocs az elme, a gépekbe logikus gondolkodásunkat ültetjük, az ember azonban rendelkezik érzelmekkel és képes érzelmi fejlődésre, tehát az ember akár egy érzelmes gépként is leírható. Descartes híres mondta a Wachowski rendezőpárost is megihlette, akik a Mátrixban foglalkoztak ezzel a témával. A kérdés egyszerű: Honnét tudod, hogy nem egy számítógép szimulációban élsz? Ezzel a kérdéskörrel foglalkozik az Index is a Gondolkodom, tehát 42 cikkében. A cikk legizgalmasabb bekezdése a következő: Vajon pusztán az értelmünk segítségével felismerhetjük, hogy egy szimuláció részesei vagyunk? „A jövőben készülhetnek olyan számítógépek, amik egész univerzumokat szimulálhatnak. De ha ezt elfogadjuk igazságként, hogyan zárhatjuk ki, hogy ez még nem történt meg?” A szokásos kalandozás után azonban térjünk vissza eredeti témánkhoz.
A film egyik katartikus jelenete, amikor Roy találkozik teremtőjével, a Tyrell Vállalat vezetőjével. Roy célja, hogy rávegye Tyrellt életének meghosszabbítására. Tyrell technikai részletekbe való bonyolódás révén közli Roy-jal, hogy nem képes hosszabb életet adni neki, majd hozzáteszi, hogy a fény, ami kétszer olyan fényes, fele annyi ideig ég.
The light that burns twice as bright burns half as long.
Roy megcsókolja teremtőjét, majd szétzúzza a koponyáját. Barad a következőre hívja fel a figyelmet sokadszorra Sartre-ra hivatkozva: azáltal, hogy Roy megöli teremtőjét, újjászületik és képessé válik a saját esszenciájának meghatározására. Nincs már Isten, ami determinálhatná a sorsát. Roy szabaddá vált, a saját sorsáért felelős, de a közeledő halált nem kerülheti el így sem. Érdekes párhuzam vonható a szintén Ridley Scott nevéhez fűződő Prometheus-szal, ahol a teremtő-teremtmény illusztráció ugyancsak megjelenik, igaz ellentétes módon. Az Alien prequelben a teremtő akarja elpusztítani teremtményét, eszköze az ember elpusztításához a híres xenomorph lett, ami azonban felsőbbrendű alkotója ellen fordult.
A film utolsó jeleneteiben Deckard megöli Pris-t, a replikáns lány holttestét pedig szomorúan fedezi fel Roy. Olyan esemény ez, amely szintén a replikánsokban rejlő empátiát mutatja be. Roy bosszút áll Deckardon és eltöri két ujját Pris és Zhora megölése („retiring”) miatt. Deckard ujjainak eltörése után Roy keze kezd el remegni, előrevetítve a replikáns életpályájának végét. Kézfején keresztül egy szöget szúr át, mintegy krisztusi képet festve a vászonra. Majd a hajsza folytatóik replikáns és szárnyas fejvadász között.
Four, five, try to stay alive. Come on, get it up. Unless you’re alive, you can’t play. And if you don’t play [you’re dead]. Six, seven, go to hell, or go to heaven.
Judith Barad a következőképpen értelmezi Roy szavait: az utolsó életben maradt replikáns szerint az életnek része a játék. A menny maga az élet, ha boldogsággal telik. Roy ezt annak a Deckardnak mondja, aki már-már nihilista életet él whiskys üvegek magányában. Deckard élete kontrasztban áll Roy-éval. A szárnyas fejvadász napjai szürkék és eseménytelenek. Ezt a boldogság allegóriát viszi tovább a Blade Runner 2049 is, ahol nagyon beszédes neveket kaptak bizonyos szereplők. Luv (love) és Joi (Joy). Luv Niander Wallace jobb keze, aki örömét leli a küzdelemben és a harcban, Joi pedig K hologram szerelme, akiknek kapcsolata a digitalizmus ellenére valódiként hat. Ahogy az első részben is a replikánsok mutattak érzelmeket, úgy a folytatásban is Joi esetében figyelhetünk meg meghittséget, K főnöke - Joshi - például csak testi örömre vágyik, szemben Joi-jal. Spike Jonze Her című filmében is valami hasonlót alkotott Samantha megteremtésével.
Painful to live in fear, isn’t it?
A film további jeleneteiben a vad és vadász szerepe végérvényesen felcserélődött, Deckard nehezen kapaszkodva lóg le egy épületről, míg Roy felette áll. Roy dilemma elé kerül. Az egyik kezében egy igazi galambot tart, ami az életet jelképezi, a másik kezéből a szög áll ki. Roy úgy dönt, hogy megmenti Deckardot, annak ellenére, hogy a replikáns egy harcos modellnek lett programozva; itt azonban érzelmi fejlődésének révén az életet választja, az élet elvételével szemben. Roy motivációja az is lehetett, hogy Deckard által Roy is továbbél, ezt támaszthatja alá, hogy Roy egy valóban megható monológban számol be élményeiről. „I've seen things you people wouldn't believe.” A szem és a látás a film egésze során központi szimbólum, mindjárt a nyitójelenetben mutatott íriszen tükröződik a város által kibocsátott lángok, illetve Chew karakterének feladata szemek előállítása replikánsok számára. A szem vált a legfontosabb befogadó-érzékelő szervünké a film állítása szerint.
Az érzelmi fejlődés, az empátia és az együttérzés az, ami emberré tesz minket; embernek lenni nem csak DNS konfiguráció, hanem egy állapot (state of mind), írja Barad. Ez a fajta érzelmi fejlődés - Roy halála által ihletve - Deckard személyiségében is megjelenik a film utolsó filmkockáiban. Deckard hazatért és teljesen másképpen néz Rachaelre; Roy-jal való összecsapásig felsőbbrendűnek tekintett magára Rachaellel szemben, mozdulataiból, gesztusaiból már egyenrangúságot lehet kiolvasni és nem utolsósorban: empátiát. A felsőbbrendűség elnyomással párosul az alsóbbrendűnek véltekkel szemben, amit csak az empátia képes feloldani.
Ui.: Boldogan nyilatkozott és szelfizett a világ első robotja, aki állampolgárságot kapott, írja a G7 portál. Továbbá: Az észtek már a robotok jogain dolgoznak, tudhatjuk meg a Bitporttól.
