Bevallom, magamat a polgári liberális réteghez sorolom (ez a kijelentés nem okozhat különösebb meglepetést a blog descriptionjét olvasva), így kifejezetten nehezem vettem rá magam, hogy Tamás Gáspár Miklós legújabb publicisztikáját elolvassam - már csak a cím miatt is -, mégis úgy gondolom, hogy megérte.
Írását a szíriai konfliktussal és Donald Trumpnak az Asszad-rezsim által (ezt TGM nem látja 100%-ban bizonyítottnak) elkövetett mérges gáz támadásra adott válaszával kezdi. Az USA reakciója Szíria bombázása volt, amely miatt “jól hallható, megkönnyebbült sóhaj futott végig az establishment politikai csoportokon, kormányokon és sajtón (a konzervatív és liberális médiákon egyaránt)”.
A harmadik bekezdésben TGM már a liberálisok által sztárolt - általa csak idézőjelbe tett - antifasisztákat sorolja fel, mint Winston Churchill, Charles de Gaulle vagy éppen Woodrow Wilson. Az angol és francia prominensek esetén a gyarmatosító politika jelenti a kritika alapját, míg Wilson esetén a fajgyűlölő fogalma kerül elő, tehát a
a liberális Nyugat-bálványozás indokai semmisek.
Ha nem is semmisek ezen indokok, de mindenképpen elgondolkodtató TGM hozzáállása a témához, melyet így folytat a liberálisok által kigúnyolt jobb oldaliakat kvázi védve és a helyzetet más megvilágításba helyezve:
Szóval a kicsi és gyönge Magyarország kormányzata HATALOM, de az Egyesült Államok, az Európai Unió, a Németországi Szövetségi Köztársaság, az OECD, az IMF, a WTO viszont NEM HATALOM?
A másik fél meghallgatásának fontosságát vélem felfedezni azokban a sorokban, amelyekben arról ír TGM, hogy az ész nélküli orosz és ész nélküli Nyugat-ellenességnek semmi értelme nincsen. Az, hogy nem vagyunk hajlandóak egymással vitatkozni “érthető, de nem hasznos”. Az 1968-cas kitérő során TGM megállapítja, hogy az akkori mozgalmat a liberálisok magukénak vallják, bár ezt TGM elvitatja tőlük. A szerző 1968-at a Nagy Elutasítás forradalmaként jelöli meg: “a nyugati imperializmus és a szovjet típusú (sztálini és posztsztálini) diktatúra együttes és egyidejű elutasításáé”.
Az írás végén azért kapnak a liberálisok (engedtessék meg: kapunk) dicséretet is.
…itt Kelet- és Közép-Európában harcoltak a jobbágyság megszüntetéséért, a nemesség megadóztatásáért, a királyi előjogok és az államegyház túlhatalma ellen, az általános választójogért, államsegélyért a szegényeknek, és í. t.
TGM egyik legerősebb mondata, hogy ágyúnaszádok és befektetési alapok előteréből könnyű emberi jogokról prédikálni. Világunk komplexitása miatt úgy gondolom, hogy semmikor sem könnyű emberi jogokról “prédikálni” (bizonyítja ezt maga a publicisztika is), ettől függetlenül érteni vélem TGM mondatait.
Amikor a mai kelet-európai, így pl. magyarországi liberális, öö, értelmiségiek a „siker”, a „verseny”, a „kockázatvállalkozás”, a „minőség”, a „szakma”, „az emberi tőkébe való befektetés”, a „munkahelyteremtés”, az „eredményesség”, a „jó dizájn” és a „jó marketing”, no meg „Európa” himnikus dicséretét zengik, akkor természetesen a burzsoá osztályprivilégiumokat magasztalják.
TGM itt már osztályprivilégiumokról beszél, amiben lehet igazság, ugyanakkor a társadalomnak több metszete kell, hogy legyen, mint az osztályok általi felbontás. Azt mindenesetre figyelembe kell venni, hogy vannak, akik a korunk gazdasági/politikai vívmányait nem értik (mert erre esélyük sincs), a versenyből kiszorulnak - vagy jobb esetben csak hátrányból indulnak. Ugyanakkor továbbra is úgy gondolom, hogy a verseny és hatékonyság tetemes feláldozása során nem lesz mit szétosztani a hátrányok csökkentése érdekében. Ennek eredménye csupán egy általános, rossz életszínvonal lehet, ahol “design”, “Európa” és “eredményesség” senkinek sem jut majd.
